23.nap San Juan de Villapanada-Salas

A  tegnapi nap egy újabb bizonyosság arról, ha elkezdünk erősen hinni vágyainkban a láthatatlan erők segítenek. Amikor leszálltam a buszról, percekig csak álltam, néztem a táblát, hogy ez álom, vagy valóság. Ketten szálltunk le, egy nő aki azonnal elindult felfelé az egyik bekötő úton, majd egy rövid idő elteltével visszanézett, és visszafordult, mert látta hogy még ott álldogálok. Odajött, mutatta a táblát és mutatott felfelé hegyoldalba hogy ott az albergue, arra menjek. Megköszöntem, kedves volt tőle, hogy ilyen figyelemmel volt felém, ő nem tudhatta, hogy meghatottságtól földbe gyökerezett a lábam, és a csodálkozástól még nem tudtam elindulni.

Domingo Ugarte a San Juan de Villanada zarándokszállás hospitelárója, egy élő legenda, szüntelenül igyekszik kielégíteni a zarándokok igényeit. Büszke rá, örömmel tölti el és megtiszteltetésnek tartja, hogy őt választjuk ahol álomra hajthatjuk fejünket. Figyelt mindenre, a zarándok bakancsára, napra tette száradni, amint párásodni kezdett a levegő gyűjtötte össze, vitte be az épületbe, miközben főzött, ügyelt a tisztaságra, fogadta az újjonnan érkezőket. Vacsora után teát főzött, bemutatta a Spanyolország jellegzetes italának, a sidra- nak, felszolgálási trükkjét. Az italt magasról öntik, a poharat megdöntve tartják, hogy annak a falához ütközve a felszabaduló oxigén előhozza a buborékokat.

20160912_202534.jpg

Konyhapulton állva készítette a fotókat, majd hasznos információkat adott a következő napi szakaszra. Szükségét érezte annak, hogy nekem is segítsen, hozott egy papírt, és beosztotta a napjaimat Santiago-ig. Megérintett ez a hely, ahol nem csak szállást kaptunk, hanem szeretetteljes fogadtatást és mögötte rejlő spirituális hátteret.

20160912_205255.jpg

Sántikálós reggel, a térdem nem akarja elbírni testem, kenegetés, fásli, minden nálam lévő gyógymódot bevetek…..Eső, eső, és még több eső…Az előrejelzés a következő öt napra csapadékot jósol. Egész nap esőben küzdöttük magunkat hol felfelé, hol lefelé. Dörgés, villámlás, hatalmas szél.

20160912_202650.jpg

Cornellában, a város elején található pékségben vettünk hagyományos asztúriai “bono prenao-t (kolb?sszal töltött kenyeret) és a pár száz méterrel odébb lévő bárban közösen megettük, ezzel is múlatva az időt, várva az eső csendesedését. Míg Magyarországon nagy valószínűséggel kidobtak volna bennünket, a máshol vásárolt élelmiszer elfogyasztása miatt, itt tányért, evőeszközt kaptunk, nagylelkű gesztus volt.

Ettünk, ittunk, de az eső továbbra is ömlött, nem volt mit tenni, indulni kellett, a káprázatos kilátást a Cantábriai hegyek láncolatára szürke homály fedte. Újragondoltam az előttem álló legnehezebb 100 km-es szakasz ütemezését. A korlátozott szálláslehetőségekhez igazodva, úgy döntöttem, hogy négy nap helyett öt napra nyújtom, csökkentem a terhelést, bízva abban hogy ez segíti a gyógyulást.

Egy-egy zarándokszállás között nagy különbség tud lenni, a salasi csak egy éjjeli menedékhelynek nevezhető, különösen esős időben. Ahogy a bőrig ázott zarándokokkal telt meg a nagyon szűkre méretezett szállás, a párolgó büdös ruhák szaporodásával egyre nehezebbé vált a levegő. Szellőztetési lehetőség nélkül estére ez csak tovább fokozódott, inkább lehetett elájulni, mint elaludni.

(123)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


× 6 = hat