22.nap Oviedo-San Juan de Villapadana

Oviedo biztosan nem kerül fel a bakancslistámra. Az Ördögök útját és nem a Camino-t jártam ma. Minden probléma a reggeli indulásnál kezdődött, nem volt meg a botom. Zarándok szabálya szerint sem botot, sem bakancsot nem viszünk a szobába. A túrabotokat a folyosón hagytam, még jó, hogy a bakancsommal óvatosabb voltam. Annyit tudtam kideríteni, hogy este a hospitelaro kereste a gazdáját, és mivel senki nem jelentkezett, fogta és bezárta az irodájába.
De szegény láma hospoitelaronak annyi esze nem volt, akkor tegye ezt amikor mindenki ott van, vagy netán hagyja a közös helyiségben. Igazából nem értettem miért nem volt ott jó helyen, mások holmijai (bakancs,zokni) minden háborítatlanul ott volt reggel. Reggel fél hét, és ott álltam bot nélkül, korán akartam indulni, hiszen hosszú és nehéz napra számítottam.

Kezdődött a hegyiszakasz, esélyem sem lett volna másikat beszerzni a következő napokban.
Tulajdonképpen, egy lehetőségem volt, várni, hogy talán 9 óra körül – ameddig az albergue nyitva van – jön valaki. Kivártam, nem jött senki. Elindultam, de ott volt a következő bökkenő, a kapun nem tudtam kimenni, arra gondoltam, hogy kilenckor a kaput és engem is bezártak. Egyre jobb a helyzet. Nem írom le a részleteket, mert lehet hogy hosszadalmas és unalmas is lenne, a végül a kapun kijutottam.

Következő terv, szétnézek a városban, veszek egy  pár botot. Az üzletek 10-kor nyitottak, gyógyszertár nyitva volt – járókeretet már tudtam volna venni – érdeklődtem sportbolt után. Jött a spanyol mentalitás, mondta-mondta, én csak bólogattam, de már régen elveszítettem a fonalat. Gondoltam egy nagyot, ha már így útbaigazítottak, visszamegyek az alberguebe (távolság sem volt kicsi, majd 1,5 km erőteljesen lejtős utcákon). Ezt, nem kellett volna. Az ajtó zárva volt. Tehát azon idő alatt, míg én keringtem a városban, járt ott valaki és bezárt. Újabb bosszankodás, ha maradok még egy kicsit visszaszerezhettem volna a botom.

Újra visszamentem a belvárosba, most kivételesen az információs irodába. Kértem egy térképet, berajzoltattam a Primitivo városból kivezető útvonalát, és kértem, hogy jelölje be az úthoz legközelebbb eső túraboltokat. Kezemben a térképpel, – most szabad volt,nem foglalta el a bot – kerestem az elvétve kőbe ágyazott kagylókat, amely rávezet a Camino-ra, sasoltam az utca neveket, illetve próbáltan a térképen követni, hogy hol tartok, a piros lámpákra már kevésbé tudtam figyelni…. Kellet hozzá, vagy öt emberke – kevesebb is  elegendő lett volna, ha nincsenek félrevezetők – de öt perccel nyitás után, a hét első vásárlójaként, megvettem a botokat. Visszanavigáltam magam a Camino-ra, egyre jobban haladtam kifelé a városból. Tempót váltottam, számolgattam, tervezgettem ha minden jól megy hét órára San Juan de Villapanada-ban leszek.

Mégse legyen olyan zökkenőmentes a folytatás, kétszer is eltévedtem, visszafordulás, utolsó jel keresés, jó irány…. Az Északi útról történő letérést követő 55 km, egyik Camino útvonalnak sem része, nagyon rosszul jelzett szakaszok, ennek lettem én is az áldozata, pedig út közben többször találkoztam a Primitivo felirattal, így gondoltam minden rendben, sőt helyi embereket is kérdezgettem. Most már tudom, hogy nagy részüknek, halvány fogalma sincs róla, hogy Északi, Primitivo, San Salvador….Camino és kész. Egyik bocilegelőröl mentem a másikra, erdőbe be, erdőből ki, nem is nagyon volt támpontom, hogy hol vagyok, de négy óra körül, egy nagy városhoz közeledtem. Megbeszéltem magammal, minden rendben, 25 km-nél tartottam, az útikönyv szerint ennél a távolságnál esedékes az útvonal legnagyobb települése Grado. Elhatároztam, hogy a legelső bárnál megállok –  20 km-en keresztül csak tervezgettem – pihenek, kávézok és úgy vágok neki a hátralévő kemény 5-6 km emelkedőnek.

Az igazi pofára esés akkor történt, amikor megláttam a helységnév táblát: Cancienes. Halvány fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, de mivel végig a jelzésen jöttem, sejtettem, hogy az Északi útra tekergek vissza. Bementem a bárba, kérdeztem hogy melyik út megy el előttük és hová vezet, mint azok a bizonyosak úgy néztek rám. Majd a pincér elkurjantotta magát, hogy ki tud segíteni. Pillanatok alatt körbevettek az “idegenvezetők” mindenki mondta a magáét, egyik jobbra, másik balra mutogatott, én pedig szerettem volna megértetni velük, hogy semmit nem értek az egészből. Egyszerű kérdésre, hogy honnan, esetleg mikor indul valami járgány, senki nem tudott válaszolni. Kiszabadítottam magam, a kör közepéből, és gyorsan átmentem a másik oldalra, ahol embert sem láttam, és végre csend volt.

Nem volt más megoldás, hazai segítséget kellett k?rnem, attól a pillanattól Zoli vette át navigációs feladatokat. Az Északi útra semmiképp nem akartam visszamenni, az egyetlen információ, amit megtudtam a bárban, hogy akkor vissza kell mennem Oviedoba, de onnan még ma el is szerettem volna jutni San Juan de Villapanada-ba. Az első feladat annak kiderítése volt, hogy mikor, mi és honnan megy Oviedo-ba. Gyorsan jött az üzenet, van kb. 10-15 percem, és itt a vonat. Szuper, de vasútállomásról csak annyit tudtam, hogy tőlem jobbra vagy balra van.
Felhúztam a nyúlcipőket és spuri, a hangosbemondó hangját már hallottam, az állomást még nem, zsákkal futni, nem kis mutatvány, de még mindig bele kellett húzni. Szinte együtt érkeztem a vonattal, az már természetesnek számít, hogy itt is volt kevergés. Mivel felszálló utas nem volt rajtam kívül, a középső peronon álltam meg, nem volt szerencsém, ezen az oldalon nem nyíltak az ajtók. Újabb futás, meg kell kerülni a vonatot. Ez sikerült!  Ültem az Oviedoba tartó vonaton.

Két szusszanás, tervezés, folytatás, hiszen el akartam jutni, arra a településre, ahová gyalog kellett volna. Ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy Oviedoból busszal megyek tovább.
Jött az üzenet: Elérted a vonatot? Azután jöttek a további infók: 500 m-re van a buszmegálló Oviedeo-ba…17.30…..busz Oviedo-Pola de Allande útvonalon megy…..ezt az irányt kell keresni….16.64-kor érkezik Oviedoba a vonat…Minden információ birtokában voltam, CSAK végre kellett hajtanom.

Az idő rettenetesen kevés volt. Leszálltam a vonatról, még ott sem ment minden rutinszerűen, csak telefonos segítséggel tudtam kiszabadulni az állomásról. Lekapcsoltam az első taxit, mondtam, hogy az autóbuszpályaudvarra, de nagyon rövid az idő. Hajtott, ahogy csak tudott, kiugrottam a pályaudvar bejáratánál, szerencsére az információs pultnál nem volt senki, könyv a kezemben mutattam, hogy ide szeretnék utazni. Úgy láttam nem értették mit szeretnék, konzultáltak, elővettek egy nagy könyvszerű tájékoztatót, nézegették. Az idő egyre fogyott, közben a telefonom mutogattam, hogy az indulás időpontját is tudom, csak haladjunk.
Végül kinyomtatott valamit, azzal mentem menetjegyet venni. Kértem, hogy írja rá, melyik kocsiállállásról indul, úgy sikerült, hogy nézhettem 3-nak és 13-nak is. Tréningeztem a 3 és 13 kocsiállás között, 13 lett a nyerő, de igazából még mindig nem tudtam, hogy hová utazok, ugyanis a jegyen célállomásként nem az szerepelt amit én szerettem volna.

Ha már jegyem van, megyek. Az előttem ülő utasnak mutattam, a falu nevét, de csak rázta a fejét. Ez nem túl biztató gondoltam, de mindegy már buszozok. Közben Zolival is folyamatos információ csere. Újabb próbálkozás az utasoknál, rámutattam a könyvemben Grado-ra, arra már bólogattak. Tehát az irány jó, de most mi legyen? Hol szálljak le. Zoli azt javasolta szálljak le Grado után, én Grado mellett voksoltam, az mégis csak egy nagyobb város, közeleg az este, mit fogok csinálni a legelőn. Közös döntés, kérdezzem meg ismét a sofőrt. Előre mentem, menetközben mutogattam a könyvem, ujjam San Juan de Villapanadan. Ok, 5 perc volt a válasz, és ekkor történt az igazi csoda, az út mellett megláttam az első kerékpárosoknak kirakott, majd ahogy haladtunk a második Camino-t jelző táblát, és következő kanyarban jobb oldalon buszmegálló, a vele szemben egy bekötőút fel a hegyoldalba, mögötte tábla: ALBERGUE de PEREGRINOS de SAN JUAN de VILLAPANADA Magam sem akartam hinni a szememnek, sikerült!

Felsétáltam, nagy meglepetéssel fogadtak, hiszen ilyenkor már nem szokott zarándok érkezni.
A hospitelaro egy nagy pohár hideg vízzel fogadott, mondta pihenjek egy kicsit, valószínű külsőm árulkodott a mögöttem lévő napról. Levetettem a bakancsom, fogta és már vitte is. Hoppá-hopá itt megint résen kell lenni, nehogy holnap reggel a bakancsom hiányozzon. Készült a vacsora, mindenki kuktáskodott, darabolt, hámozott, a hospitelaro volt a szakács. Finom vacsora, jó hangulat, én egy kicsit fáradt voltam hozzá, de ismét az Északi úton voltam.

(116)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


+ négy = 11