2. nap Pasai Donibane – terv szerint San Sebastian ténylegesen Orio

Nekem nem megy a korai kelés, a mai reggel is bizonyíték erre. A 6 órai indulásra készültem, csak éppen azt nem értettem meg, amikor a hospiteláro tájékoztatott bennünket, hogy az ajtó nyitás 7-kor, így több mint fél órát üldögéltem, a zárt ajtó mellett. Ennek köszönhetően én lettem az első induló, ami még soha nem történt meg velem. A szállásról levezető lépcsősoron hamar lejutottam a kishajó állomáshoz, amely szemközti Pasajes de San Pedroba-ba vitt át, a mindössze 80 méter szoroson.

20160823_070754_001

Kemény emelkedővel kezdődött és folytatódott ez a nap is, de mint mondták Bilbaoig erre kell számítani. Egy rövid szakaszt  12 km-t terveztem, úgy gondoltam San Sebastianon nem szabad átszaladni. Hosszú erős menetelés után a hegyoldalról feltárult előttem a város, majd a város alatti homokföveny, és ez volt az a pillanat, amikor filmszerűen lepergett előttem a 2013.09.01 Los Arcos-i találkozás Zolival. Innen, San Sebastianból indult, hogy meglepjen útközben.
20160823_093103

Többek közt ez is a Camino, helyek-tárgyak-érzések amelyek felidézik a multat, és az ember újra átéli az eseményeket. San Sebastianba beérve eltűntek a jelzések. Úgy tűnik, elfogyott  a sága festék. De, ez nem okozott különösebb gondot, mivel a térképen látható volt, hogy a városban az óceánpart melett halad az út, így végig gyalogoltam Európa leghosszabb és legszebb plázsán. A beach végén beiktattam egy kétórás pihenőt, tekintettel arra, hogy onnan már közel van a mai szállás.

20160823_110548

Közben megérkezett Lidia, az orosz lány, együtt elindultunk és mindkettőnknek feltűnt, hogy újra vannak jelek. Örömünkben,  nagy lelkesen elkezdtük követni, amit bizony nagyon rosszul tettünk. Ugyanis az volt a terv, hogy elfoglaljuk a szállást, rendbe tesszük magunkat, mosunk, és elmegyünk vacsorázni. Na, de ez az út sokkal több figyelmet kíván. Amikor ismét több száz lépcsőn és  meredek emelkedőn is túl voltunk, kezdtem el gondolkodni, hogy mit fogunk enni, mert nincs az a kaja, amiért ezen ez úton úton visszamennék, majd újra fel. Míg a vacsorán gondolkodtam, bevillant hogy mi már rég nem a zarándokszállás felé tartunk, hanem a következő településre. Próbáltam  összeszedni a szavakat, hogy elmondjam Lidiának, aki jóval előttem járt már, addig utolért egy német zarándok.

A rutin kérdések után (honnan jöttél, hogy hívnak, milyen nyelvet beszélsz) gyors megkérdeztem, hogy hová tart. A válasza végleg lesújtott, az volt amire számítottam, Orio. A megdöbbent tekintetemet látva, próbálta oldani a helyzetet, nincs az olyan messze, csak 8-9 km, kb 2 óra. Mondta, aki kétszer olyan magas volt mint én, kettőt léptem mig ő egyet, és nem beszélve a 12 kg-os zsákomról, továbbá arról hogy nem ettem egész nap csak két műzliszeletet, és ami még akkor eszembe se jutott, hogy víz is csak egy-két korty van nálam. Azt tudtam, hogy vissza nem fordulok, azzal biztattam magam, hogy 10 km-t szoktam futni otthon, ez teljesíthető. Ha visszafordulni nem akarunk akkor menni kell. Udo elindult, és mondta hogy, follow me! Ok, rendben követjük, na de ez igen rövid ideig tartott, mert a langaléta lábaival száz méterekre távolodott tőlünk.

De, ez így van rendben, mert mindenkinek a saját tempójában kell haladnia. Ezután következett a fájdalmas felismerés, hogy nincs vizünk, ugyanis mi nem erre készültünk. Időközben elhaladtunk az erdőben egy magányosan álló ház mellett, ahol a nyitott garázsban láttam egy fali csapot slaggal felszerelve, gondoltam a probléma megoldva, de ez sem így történt, ugyanis hiába nyitogattuk víz nem volt. Körbejártam a házat, hogy a kutyák ugassanak rendesen, hátha kinéznek a háziak, de ez sem vezetett eredményre, így továbbindultunk.

20160823_133951

Talán egy kilométert sem tettünk meg, amikor Lidia integet és vigyorog, akkor én még nem láttam, az árnyékba kirakott vizesballonokat, egy asztalkával pecséttel, és köszöneteket, üzeneteket gyűjtögető könyvecskével és egy sombrero kalappal kedveskedtek a zarándokoknak. Ez a kis víz életet mentett, pedig még akkor nem voltam annak tudatában, hogy milyen út áll előttünk. Ez is az Isteni gondviselés egyik formája, amikor egy ilyen nemes cselekedettel gondolnak azokra akik rekkenő hőségben gyűrik a kilométereket, ennél nagyobb támogatásra, segítségre nincs is szükségünk.  Nagyon fáradtan, éhesen érkeztünk meg a zarándokszállásra, és “diner” szónak örültünk meg a legjobban. Jól teljesítettük a napot, menet közben megkaptuk az életmentő vizet, nap végén a jutalmunk egy bőséges zarándokmenü volt.

(131)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


− négy = 1