Camino del Norte – 1. nap

Ism?t megvalósulni látszik egy álom. Hétfőn reggel megtettem az első lépéseket a Camino északi útján. Jól döntöttem hogy a repülőjegy körüli kálvária miatt nem tértem el eredeti tervemtől, úgy gondoltam, ha most itt a helyem, akkor mindennek zökkenőmentesen kell mennie, ha nem akkor azon is el kell gondolkodni. Egyébként kezdem azt hinni, hogy akkor van aggodalomra okom, ha minden simán eredeti menetrendben történik.

Miután megérkezten San Sebastiánba, tuljadonképpen Irunba – ezt én sem értem – menetkész állapotba próbáltam varázsolni magam, – igazi varázspálca nélkül – és elindultam megkeresni a zarándokirodát.

Ez bizony nehezebb vállalkozásnak tűnt, mint Csongrádról eljutni Irunba. A probléma ott kezdődött, hogy a spanyoloknál nem szokás az utca tábla használata, de ezt követte a másik, gondoltam semmi gond – Marcitól tanultam, ugyanis  Sam a tűzoltó is ezt mondja! – van nekem mindenféle kütyüm, majd beizzítom a technikát. Hát bizony ez nem ment, nem volt net, nem látott műholdat, nagynehezen belemegedett, akkor jöttem rá hogy nincs is szabad kezem, a tárgyak nem igazán találták még meg a helyüket. Egy ideig szerencsétlenkedtem, potyogott kezemből táskámból minden, mikor már úgy éreztem magam mint Ábel a rengetegben, majd úgy döntöttem marad a könyv és a járókelő emberek. Nagyon sok segítőkész ember volt, csak nem értettem mit mondanak. Amikor egy-egy ismerős szó hallatán, mint például a szemafor, round felcsillant a szemem, láttam kezd megkönnyebbülni, hogy értem amit habratyol, de persze ez korántsem volt így. Mindenesetre mindig elindultam abba az irányba amit mutatnak, mentem egy darabig aztán jött a következő áldozat, akivel ugyanezt eljátszottam. Az utcaseprők voltak a legaktívabbak, miután megkérdeztem őket, eldobtak seprűt, lapátot és kísértek egy darabig.

A történet vége természetesen az, hogy megtaláltam az alberget, ahol kiváltottam a zarándokigazolványomat, amit megtehettem volna ennél sokkal egyszerűbben Magyarországon, de ez igy volt autentikus. A hospitelaroval való “minimalista” beszélgetésünkből kiderült hogy Pasai Donibane-ban, ameddig tervezem a mai utat, a szállás 14 ággyal üzemel, ez az információ azután volt igazán érdekes, amikor megtudtam, hogy reggel erről a szállásról kb. 45-50 zarándok indult el. Itt találkoztam egy orosz 25 éves lánnyal, aki szintén az indulás izgalmában égett, hasonló szinten beszélt angolul, láttam rajta, hogy egy kicsit elveszettnek érzi magát, így megkérdeztem tőle, hogy szeretné-e, hogy együtt induljunk el. A kérdésre a válasz egy nagy mosolygós igen volt. Nekivágtunk az útnak, ami visszafelé már gördülékenyen ment, hiszen megjelentek az ismert sárga nyilak. Azért voltak cseles részek, de ötösre vizsgáztunk, mint később kiderült nem mindenkivel történt ez így. Nem volt túl hosszú szakasz, de annál nehezebb, erre tulajdonképpen számítottam de mindezt  a látvány kompenzálta. Út közben eldöntöttem, ha nem lesz szállás, elmegyek busszal San Sebastiánba. Ha ez  mégis így történt volna, egy nagy élménytől lettem volna megfosztva, de erről majd később írok. Tehát lett szállásom a Santa Ana családias hangulatú nagyon egyszerű, de tiszta albergben. Elhelyezkedés után elindultam valami harapni való után, mert egy banán és egy műzlin kívül nem ettem semmit. Amikor megérkeztem a szállásra, és nyitásra vártam beterítette az egész környéket a sült hal illata, mire lejutottam a partra már minden bezárt, így egy élelmiszerboltban csináltattam egy kis szendvicset, gondoltam iszok egy pohár sört, na azt nem kellett volna, az alvásnélküli éjszaka, az azt megelőző hetek feszített napjai és 17 km után teljesen legyengített, komoly megpróbáltatás volt felkaptatni a szállásra.

(115)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


hét − 4 =