Santiago de Compostela

imageSantiago de Compostela

Előző este alaposan rákészültem a reggelre, gyorsan menetkész állapotba kerültem. Hamarosan elértem a Monte del Gozót, az Ôröm hegyét.

Onnan már jó időben látni Santiagót és a katedrális égbe szökő tornyait. Most tejszerű köd ült a tájon, az orromig sem láttam, de érztem Santiago közelségét. Mind sűrűbben és intenzívebben öntött el a megfoghatatlan, szívdobogtató, torokszorító várakozás.
Kapuszerű építményen közismert nevek névsora, akik előttem taposták a Camino ösvényeit, már a kezdetektől. Nagy Károly, Assisi Szent Ferenc, II János Pál pápa.
A rám törő várakozás-izgalom-boldogság-megcsináltam-hullámok a hátukon hordoztak. Egyre nehezebben találtam a sárga nyilakat, de egy idő után el is felejtettem keresni őket. Valahogy tudtam merre kell menni, belső radarom átvette az irányítást. És végre megláttam! Lassuló tempóban tettem meg az utolsó néhány száz száz lépést a sok-sok százezerből, amelynek segítségével Saint-Jean-de Port-tól idáig elgyalogoltam. S ott állt előttem úti célom, zarándoklatom legvégső állomása a Szent Jakab-katedrális.
Megérkeztem!
Hosszú percekbe telt, mire kitisztult a kép, és a könnyeken kívül végre mást is láttam. A turisták tengerében hozzám hasonló zarándokok hozzám hasonlóan próbálták felfogni, hogy itt vannak.
Percenként a tér minden sarkából beérkező és egymásra találó embereket láttam és a belőlük kiszakadó érzelem szétterjedt a tér legtávolabbi szegleteibe, átitatta az ott tartózkodókat, de még a köveket, az oszlopokat, a boltíveket is.
Átsétáltam a kovácsoltvas kapun, fel a lépcsőkön, és ahogy beléptem egy apáca hangja töltötte be a hatalmas katedrális minden kis csücskét, mintha folyékony arannyal öblítette volna  át a teret és mindannyiunk lelkét, akik néma áhítattal ittuk a hangokban megtestesült szépséget. Az apácát egy pap váltotta fel, aki misét celebrálta. Bár egy árva szót sem értettem, mégis tisztán érztem, hogy ez most csak nekem szól. A pap  ünnepélyesen felolvasta, hogy a mai napon mely országokból hányan érkeztek a Caminójuk végére, és kapták meg a Compostelánumot.
Nem tudom, a hétköznapok végtelen sorában meddig tart ez az állapot, de annyi bizonyos, hogy ezekben a napokban felnőtt életem egyik legkiemelkedőbb csúcspontját élhettem meg fizikai és spirituális értelemben is. Végül következett a mise híres záróakkordja. Kiakasztották az óriási ezüst füstölőkosarat, és leengedték, hogy meggyújthassák benne a tömjént. Majd két fiatal pap a magasba húzta , és elkezdték belengetni. Ismét megszólalt az orgona, sípjaiból zengve, dübörögve áradt a zene, és a tömjénfüsttel együtt megtöltötte a katedrálist. A füstölőkosár már  hatalmas ívben lendült keresztbe a termen, végpontjain szinte érintette a két falat. Gomolygó felhőkben terült szét a tömjén, illata tudatomban egy életre összekötődött a santiagói katedrálissal. Ez az a pillanat, amikor már végképp nem tudtam kontrollálni a könnyeket, patakokban ömlött végig az arcomon. Újra elöntött a végtelen hála, hogy itt lehetek, hogy sikerült, és szívem legmélyéig érztem ez most tényleg nekünk szól, a mi kedv?nkért lengetik a füstölőt, és a mise minden egyes pillanata minket a zarándokot ünnepel,  akik  800 kilométert legyalogolva ma megérkeztünk.
Aztán megpillantottam a tömegben néhány ismerős arcot, akiket a többi turistáktól már csak a botjuk, a nyakukba lógó kagyló és az egész testükről leolvasható fáradtság különböztetett meg. Egymásra néztünk és  mosolyogtunk. Az út megtétele és élménye immár kitörölhetetlen mindannyiunk számára. Lehet, hogy soha többé nem találkozunk az életben, mégis emlékezni fogunk egymásra. Újra lepörögtek szemem előtt az események attól a pillanattól kezdve, hogy leszálltam a vonatról Saint-Jean-de Port-ban.
Beálltam a sorba, ami egy szűk lépcsőn kígyózott fölfelé, hogy megérinthessem Szent Jakab leghíresebb, aranyozott, ékkövekkel dúsan kirakott szobrát. Faragott trónusáról mindentudó mosollyal nézett le rám.
Hamarosan sorra kerültem, nem úgy a mögöttem állók. Mivel harminchárom napja közeledtem lépésről lépésre e felé a pillanat felé, most úgy érztem kiérdemeltem, hogy ne siessem el. Tenyeremet Jakab mellkasára fektettem és most személyesen az ő fülébe súgtam a hálás szavakat. Utam során számtalanszor köszönt rám kő, fa vagy bronz formába öntve, ezért régi ismerősként üdvözöltem,  aki aggódó figyelemmel, szürke zarándokköpenyébe burkolózva, egy szál tarisznyával a vállán járta  velem végig az Utamat, most díszes palástot borított vállára, és ebben fogad,  ünnepélyes keretek között.
Leballagtam, a túlsó lépcsőn, hogy  ezüst koporsóban őrzött relikviái előtt is fejet hajtsak.image
Ma már nem engedik, hogy kezünket a Jessze fájára helyezzük, Mateo mester híres művének, a Dicsőség oszlopcsarnokának középső oszlopán. Régen zarándokok milliói mormolták el útjuk célját, magukkal hozott kérésüket és köszönetüket a faragott oszlopot tapintva – az imádkozók kezének tapintása közel nyolcszáz éve koptatta a szilárd márványt.
Santiago utcáin önfeledt, boldog arcok, ujjongó emberek. Voltak, akik énekeltek, egy pohár borral a kezükben mesélték élményeiket, de talán egy sem volt közülük, aki ne az útra gondolt volna, eközben arra, hogy beértek, testük szellemük teljesített egy erőpróbát, amely ettől a pillanattól kezdve életük részévé vált, tapasztalássá, amely gazdagabbá tette őket.
Sokszor napokig itt maradnak a falak között, kisétálnak a katedrális terére és várakoznak valakire, akit az úton ismertek meg, de még nem ért be. Várnak valakit vagy valamit… Sokan azt, hogy szűnjön az út végét jelentő szomorúság, hogy enyhüljön, de legalábbis tudatosuljon az érzés, hogy az útnak vége.
Itt a caminón megajándékoztam magam 33 nap csendes elmélkedéssel.
Ez már elegendő volt, hogy teljes bizonyosságot nyerjek arról, hogy az égiek odaadó figyelmét élvezem, és ha döntéseimbe számításba veszem az ő finom jelzéseiket is, akkor sokkal több vár rám, mint egy szürke hétköznapok sodrásában elfolyó élet.
Megízleltem azt az érzést, amikor csak magamra számíthatok.  Döbbenten fedeztem fel olyan erőtartalékokat magamban, amilyeneket sosem feltételeztem volna. Meghúztam saját határvonalaimat, amelyek jóval kijjebb vannak, mint gondoltam.
Nem minden sikerült úgy ahogy elterveztem, valószínűleg pontosan annyi spirituális megélésben volt részem, amennyit a jelenlegi rezgésszintemen képes voltam érzékelni és befogadni.
Vége.Hát igen. Bizonyos értelemben vége.De mindez azt is jelenti, hogy megcsináltam: elkezdtem,  és be is fejeztem! Vége annak, amit megszoktam, és ezzel vége a megszokás adta kellemes érzésnek is. De eközben vége az útnak, ami örömmel, büszkeséggel boldogsággal is eltölt.
Érzem azt a felszabadulást és szomorúságot, fenségességet, felemelkedéssel és megsemmisüléssel vegyes csodálatot, az érzést, hogy valaminek vége van, és valami elkezdődik.
Az Út végén kezdődik az igazi Út!
Santiago de Compostela, 2013.09.29.

 

(391)

One thought on “Santiago de Compostela

  1. webmester

     

    Szia!

    csendHát ez nem hétköznapi Teljesítmény! És az a Misztérium amit átéltél ezen az úton ; keveseknek adatik meg.

    Olvasva bejegyzésedet olyan örömérzés töltött el, amit eddig nem ismertem. Már mondtam Neked, hogy írásaidban egy olyan új oldalad jelenik meg, amelyet őszintén szólva ,elképzelni sem tudtam. Ez Isten adta tehetséged, amelyre vigyázz és őrizd!

    Akarat és misztérium.

    Az utad egyrészt az akarat diadala, másrészt egy olyan beavatás, amelynek során közvetlen kapcsolatba kerülhettél az ?égiekkel?, a transzcendens világgal. Én már régen tudom ? közvetlen tapasztalásaim vannak: 4 esemény az életemben ? hogy az égiek vigyáznak ránk, sorsunk beteljesedését őrzik. Erről nagyon szépen írsz Te is. Tudnod kell azonban, hogy pályádat befuthasd, döntő pillanatokban meg kell látnod, meg kell találnod a pillanat lényegét ! El kell tudnod választani az értékest az értéktelentől: És ehhez ?csak? a lelked kell!

    Köszönöm az élményt amelyet nekem is szereztél !

    Büszke vagyok Rád!

    Vigyázzanak Rád az Angyalok!

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


egy + 6 =